Akik olvassák a blogomat, már tudhatják, hogy bár elsődlegesen a közönséges füge (Ficus Carica) áll a fókuszban, azért szeretek érdekes cikkeket megosztani más Ficus fajokról (Ficus auriculata, Ficus citrifolia, Ficus benghalensis, Ficus benjamina, Ficus grossu-larioides, Ficus microcarpa, Ficus punctata, Ficus religiosa, Ficus sycomorus, Ficus variegata, Ficus watkinsiana) is, mert annyira csodálom ennek a növénynek az emberiségénél is hosszabb evolúciós útját, és jelentőségét.
Most azért ragadtam tollat, mert egy ismerősöm felhívta a figyelmemet egy – a napokban – magyarul megjelent
(a morzsafarm oldalain) cikkre, amely amellett, hogy valótlan dolgokat állít, még egy picit
(de tényleg csak egy hangyányit) el is késett, mert a helyet, amelyről írnak, 2015-ben sajnálatos módon végleg bezárták
(persze ezt a morzsafarm cikkírója nem említi), és a formabontó épületét teljesen az alapzatig elbontották. Hogy akkor miért is írok egy már nem létező épületről? Azért, mert egyrészt a maga nemében egy csodálatos építészeti remekmű, másrészt mert füge! Azaz fügefa! Azaz fügefa formájú építmény...
És akkor itt kezdenék bele a cikk lényegi részébe. Mivel szeretek naprakész, és hiteles lenni, nem sajnálom az időt a kutatómunkára. Most sem volt ez másként az egykor az Okinawai Naha kikötőben lévő Gajumaru Treehouse Diner esetében. Itt építettek fel annak idején egy hatalmas
Banyánfa utánzatot betonból, hogy annak a tetejébe
(húsz láb, azaz nagyjából 6.1 méter magasságban) építsenek egy éttermet, a Gajumaru Treehouse Diner-t, amely egyébként élete során többször is nevet változtatott
(volt a neve például Naha Harbour Diner is). Az egyébként megérne egy misét, hogy Japánban miért pont Banyánfa, de valószínűleg azért, mert több ország vallási történeteiben is szerepel ez az ősidők óta velünk élő fa.
Az étteremből egyébként remek kilátás nyílt egykor mind a Naha kikötőre, mind pedig a városra, feljutni pedig egy hátsó csigalépcsőn, valamint liften lehetett. Az ide megérkező vendég úgy érezhette, hogy időutazásban van része, és Okinawa felett húsz lábbal egy ősibb, és természetközelibb világba varázsolta. Az étterem széles ablakain, és tágas erkélyein a gyönyörű kilátás egyszerre volt szürreális, és lenyűgöző. A gigantikus faágak mellett, amelyek úgy markolják tenyerükben az aprónak tűnő éttermet, mint egy rég elfeledett isten, vagy titán ujjai, a lenti város látványa, hangjai és mozgása mindig jelen van, de úgy tűnik, mérföldekre lenne.
Az étteremben felszolgált ételek alapanyagául pedig a lehetőségekhez képest igyekeztek a helyi termesztésű, és bio élelmiszereket felhasználni, ami nagyon dicséretes ebben a rohanó, és a környezetével egyre inkább mit sem törődő világban. De mint fentebb írtam, sajnos az étterem 2015-ben végleg bezárt. Így aki a jövőben Japánba készülne, ne keresse ezt a látványosságot, mert nem fogja megtalálni
(ha valakit mégis érdekel, hol lehetett, Google térképen itt nézheti meg, mi van a helyén). Aki pedig több fotót szeretne róla látni, az kattintson a forrásmegjelölések utolsó linkjére...
Megjegyzések
Szólj hozzá!